Van egy nagyon aranyos „szokásuk” az újszülött bivaly bociknak. Valószínűleg ez is valami mélyről származik, ősi dolog, még a vadonból maradhatott a génjeikben. Nem tudom, hogy ez más szarvasmarhafélékre jellemző-e. Persze ez nem is könnyen derül ki az „istállóban”, intenzíven tartott társaiknál.
Az éppen lábra állt pici boci (néhány órával a születése után) miután jóllakott, első dolga, hogy elbújjon valami biztonságosnak vélt helyre, magas fűbe, bokorba, nádasba… (gondolom eredendően a ragadozók miatt) ez akkor vicces, amikor a karámban megkeresi azt a három darab kb. 20 cm-es fűszálat és megpróbál jól elrejtőzni… Ebben a korban még az anyukája nagyon figyel rá, nem távolodik el tőle messzire, szinte állandóan szemmel tartja, óvja, védi. Kb. kétéves korukig nagyon erős a kapcsolat tehén és a borja között, egy jó tehén gyakran egy éven is túl szoptatja az akkor már 200 kg körüli borját (intenzív körülmények között legkésőbb négyhetes korban elválasztják őket). A kettőjük „kommunikációja” viszont már tanult viselkedés, nincs állandóan „all inclusive” ellátás, a mama jelez, a bocika felugrik és már lehet is pocakot tömni… Ezt (a hívójelet) néhány hét alatt tanulja meg. A komikus jelenetek akkor adódnak, amikor ugye a kisboci még nem tanulta meg ezt a kódot, evés után jól elbújik, rendszerint elalszik és sokszor előfordul, hogy bizony a mama sem tudja pontosan, hogy hová is bújt a picurka, és ilyenkor hiába is bőg neki, nincs válasz… Na ekkor van aztán a nagy gubanc, a gulya, amihez tartoznak gondol egyet és mondjuk elvonul a legelőről, bejön inni a karámba, a mamában munkál a csordához tartozás ösztöne, ugyanakkor a borját sem hagyná el a világért sem, így aztán kétségbeesett rohangálás és bőgés kezdődik a gulya és a boci vélt tartózkodási helye között, ami idővel szinte őrjöngéssé fajul… a szívszorító jelent sokszor csak a gazdi segítségével ér véget.
A minap egy igazi közösség tagja lettem. Mivel naponta több órát töltök a bivalyok között, külön-külön, mindegyikre figyelmet fordítva, az egyik kisboci néhány napja megvonta a mérleget és „bivallyá fogadott”: legelés után a nyári melegben ők egy szolid pancsolással szokták múlatni az időt (ilyenkor meglehetősen irigy vagyok), én meg beballagok a karámba friss vizet engedni nekik… egy ilyen alkalommal, amikor épp indultam befelé, otthagyva őket, a pici utánam futott és bőgött (hívó, figyelmeztető hang), hogy „Állj, hová mész? Tudod, hogy nem szabad elkóborolni, elhagyni a többieket, veszélyesen eltávolodni a csordától!”. Azóta ezt minden nap aggódó hangon megteszi… Szívszorító, tiszta „Jégkorszak”, már aki látta 🙂
Érdekes, hogy milyen erős ez a közösséghez tartozás bennük, szinte a legerősebb ösztön, ha jó szóval illetem, nem vagyok etológus. Pl. amikor született egy szürkemarha kisboci és az anyjával már kint volt a legelőn, ők rendszerint nagyobb távolságot tartottak a bivalyoktól, de amikor már a kisboci ezt veszélyesen nagynak ítélte, akkor rendszeresen az anyja helyett a bivalyokat választotta (többség – biztonság) és odaszaladt hozzájuk az anyját hátrahagyva. Ez valahol nagyon mélyen, régről maradhatott a génjeiben, hiszen valószínűleg arról van szó, hogy éhezni akár napokig is lehet a pusztán/szavannán/prérin/sztyeppén/pampán (több most nem jut eszembe)… de egyedül maradni… az a biztos pusztulás, hiszen a ragadozók rögtön elkapják…
Legutóbbi hozzászólások