Nem vagyok könnyű helyzetben, amikor a nálunk termett zöldségek és gyümölcsök „különlegességéről” kellene írnom. Merthogy tulajdonképpen semmi olyat nem csinálunk, amit ne tenne az emberiség vagy tízezer éve. Nem ritka a szinte önfeledt felkiáltás, hogy Úristen, de finom! egy-egy jó évjáratú gyümölcsünk elfogyasztásakor. A hangsúly inkább azon van, hogy mit nem csinálunk és a különlegesség is abból fakad, hogy ezt már így alig csinálja így valaki.
Valahol ott kezdeném, hogy kb. 20 évvel ezelőtt egy tanárom azt mondta, hogy a városi ember (ma a Föld népességének többsége városokban él) úgy találkozik a talajjal, hogy az egy olyan valami, amit le kell törölni a cipője talpáról. Hát ide jutottunk, és azóta, finoman fogalmazva sem javult a helyzet. A talaj pedig egy olyan dolog, ami pl. a kukoricát tekintve egy magból akár ezret is csinál, ami még közgazdász szemmel is jó arány. A ma közforgalomban kapható zöldségek és gyümölcsök gyenge minősége (lásd pl. Márai Géza kutatásait a beltartalom drasztikus visszaeséséről, nem ritka az 50-80%-os csökkenés) legnagyobb részt a talajpusztulásnak „köszönhető”. Egyes talajtanosok szerint a talaj hamarabb el fog fogyni, mint a kőolaj vagy a földgáz. Nagyon nem elmerülve a témában, a talaj pusztulását az intenzív mezőgazdaság okozza, egyrészt fizikailag pusztítja, másrészt kémiailag mérgezi. Visszakanyarodva hozzánk, a mi területünkön sosem volt intenzív mezőgazdaság a táj mozaikossága miatt, így a környezet aránylag tisztának tekinthető. Az az ember, aki a saját termékeit fogyasztja és a saját „talaján” él, a tájban élő ember, nyilvánvalóan felelősen gazdálkodik, nem pusztítja, szennyezi, mérgezi a létfeltételeit. Ha mi folyamatosan elveszünk a talajtól (termelünk), akkor a „veszteséget” valahogy folyamatosan pótolni is kell, leginkább szerves anyagokkal. Növénytermesztés és állattartás nem létezhetnek egymás nélkül és mivel ma alig van a kettő között kapcsolat, így egyik sem működik normálisan. Nálunk ezt sikerült rendszerszerűen összekapcsolni, az állattartásból keletkező szerves trágya bekerül a kertbe, gyümölcsösbe, az itt termett növények egy része visszakerül takarmányként az állatokhoz.
Sajnos a növények „nemesítése” elkanyarodott egy olyan irányba, ami leginkább a kereskedelem érdekeit szolgálja és nem a vásárlókét. Döntően ebből fakad, hogy eltűntek a termelésből a tájfajták (nem „csak” a biodiverzitás csökken drasztikusan, hanem az agrobiodiverzitás is: FAO – az elmúlt 100 évben eltűnt a fajták 75%-a) és ezért van szükség a nagymértékű „vegyi támogatásra”. Kisarkítva a dolgot, a növénynemesítés eljutott arra a fokra, hogy vegyipari háttér nélkül életképtelen az általánosan termelésbe vont növényeink nagy része. Ismét visszakanyarodva hozzánk, egy másik fontos tényező, hogy érett gyümölcs gyakorlatilag nem kerül kereskedelmi forgalomba, hiszen az nem bírja hetekig a polcon, vagy a több száz vagy ezer kilométeres szállítgatást, valamint az külsőleg ritkán tökéletes, hiszen normál körülmények között egy gyönyörű, érett, vegyszermentes piros almát nem csak az ember tekint tápláléknak. Mi nem is igazán foglalkozunk árutermelő gyümölcsészettel, ami fölösleg terem, azt földolgozzuk vagy a közeli barátok, ismerősök asztalán köt ki. Mellesleg ez a „modell”rendszerszerűen működött több ezer évig. Nem kell nekünk télen szőlőt enni, márciusban paradicsomot és az őszibarack sem véletlen őszi…
Ha valami „konklúzióval” szeretném zárni a föntieket, akkor azt mondhatnám, hogy az egyszerűen nem igaz, hogy a társadalom 1-2%-a képes ellátni a maradékot élelemmel (ugye ezt tanuljuk földrajzórán). Ez csak rövid ideig tűnhetett így, a „vegyi forradalom” idején, amikor azt hitték, hogy az emberi munka helyettesíthető vegyszerekkel, gépekkel, ennek nagyon nagy ára van (környezeti, egészségi). Olyan, hogy „fogyasztói társadalom”, nem létezhet, ez olyan, mintha a szakadékban zuhanó ember azt hinné magáról, hogy tud repülni. Az embereknek (egy jelentős részének) vissza kell térni a természethez, a földhöz, ez az út biztosan zsákutca. Az elfogyasztott élelem és az egészségünk közötti kapcsolat egyértelmű. És hogy kerete is legyen a történetnek, a fönt említett Márai Géza egyre népszerűbb az orvosi konferenciákon…
Legutóbbi hozzászólások